A két lábon járás forradalma, avagy miért járnak felegyenesedve az emberek

The Upright Revolution 4


Hungarian

Andrea Nagy

Sok idővel ezelőtt az emberek még mind a négy végtagjukon jártak, akár a többi négylábú teremtmény. Az ember gyorsabb volt, mint a nyúl, a leopárd vagy az orrszarvú. A kar és a láb jobban hasonlított egymásra, mint bármelyik más testrészre – hasonló ízületeik voltak: a váll és a csípő, a könyök és a térd, a boka és a csukló, a kéz és a lábfej, amelyek öt-öt ujjban végződtek, minden ujj és lábujj hegyén körömmel. A kéz öt ujja és az öt lábujj is ugyanúgy helyezkedett el, a hüvelykujjtól és a nagylábujjtól a kisujjig és a legkisebb lábujjig. Azokban az időkben a hüvelykujj közelebb volt a többi ujjhoz, ugyanúgy, mint a nagylábujj. A kar és a láb unokatestvéreknek tekintették egymást.

Segítettek egymásnak, hogy oda vigyék a testet, ahová az menni akar: a piacra, a boltba, fel a fákra és a hegyekre, minden olyan helyre, amihez mozgásra volt szükség. A vízben is jól dolgoztak együtt, segítették a testet, hogy lebegjen, ússzon vagy alámerüljön. A kapcsolatukat demokrácia és egyenlőség jellemezte. Más testrészektől is kérhettek segítséget, kölcsönvehették a hangot a szájtól, a hallást a fültől, a szaglást az orrtól, még a látást is a szemtől.

A többi testrész azonban irigyelte tőlük ezt a harmóniát és zavartalan együttműködést. Nehezteltek, amiért kölcsön kell adniuk saját különleges képességeiket az unokatestvéreiknek. A féltékenység elvakította őket, ezért megfeledkeztek arról, hogy a kéz és a láb viszi el őket oda, ahová menni akarnak. Összeesküvést szőttek hát a négy végtag ellen.

Nyelv nekilátott, hogy megvalósítsa Agy tervét. Fennhangon firtatni kezdte Kar és Láb egymáshoz viszonyított erejét. Vajon melyikük az erősebb? – kérdezgette. Kar és Láb, akiket eddig soha nem érdekelt, hogy a másik mire képes és mire nem, most hangot kértek Szájtól, és mindkettő azt állította, hogy ő a fontosabb a test számára. Hamarosan már azon vitatkoztak, hogy melyikük kecsesebb: Kar kezének hosszú, karcsú ujjaival dicsekedett, és gúnyolta a lábujjakat, amiért olyan rövidek és vastagok. A lábujjak sem hagyták magukat, és visszavágtak, gúnyolódtak a sovány ujjakon, éhező rokonoknak nevezték őket. Ez így ment napokig, és már a hatékony együttműködésben is akadályozta őket. Végül mégis az erő kérdését tartották a legfontosabbnak, és a többi testrészt kérték fel, hogy döntsenek közöttük.

Nyelv versenyt ajánlott. Remek ötlet, helyeselt mindenki. De miben versenyezzenek? Volt, aki birkózást javasolt – Kar és Láb birkózzon meg egymással. Mások kardvívást, zsonglőrködést, versenyfutást, sakkjátszmát vagy dámajátékot ajánlottak, de ezt mind elvetették, mert vagy nehéz lett volna kivitelezni, vagy igazságtalan előnyhöz juttatta volna egyik vagy másik végtagot. Nyelv ismét kölcsönvett egy gondolatot Agytól, és egyszerű megoldást javasolt: a végtagok felváltva adjanak feladatokat egymásnak. Kar és Láb beleegyezett.

A versenyt az erdőben rendezték, a folyó melletti tisztáson. Minden testrész teljes készültségben állt, nehogy bármi veszély lepje meg a testet most, hogy részeit a belviszály kötötte le. Szem a messzeséget pásztázta, hogy a veszedelem legkisebb jelét is észrevegye; Fül a legapróbb neszre is figyelt; Orr szabaddá tette az orrlyukait, hogy kiszagoljon mindent, ami elkerülné a vigyázó Szem és a hallgatózó Fül figyelmét; Nyelv készen állt, hogy veszélyt kiáltson vagy sikoltson.

A szél széthordta a versengés hírét az erdő, a víz és a levegő mind a négy sarkába. A négylábú állatok értek oda elsőként, a legnagyobbak közül sokan zöld ágat hoztak annak jeléül, hogy békével jöttek. Színes társaság volt: leopárd, gepárd, oroszlán, orrszarvú, hiéna, elefánt, zsiráf, teve, hosszú szarvú marha és rövid szarvú bivaly, antilop, gazella, nyúl, vakond és patkány. A vízben élő állatok: a víziló, a hal, a krokodil felsőtestükkel a partra feküdtek, többi részük a folyóban nyugodott. A kétlábúak: a strucc, a gyöngytyúk és a páva szárnyukkal verdestek izgalmukban; a többi madár csiripelt a fákon; a tücsök szünet nélkül ciripelt. A pók, a féreg, a százlábú, az ezerlábú a földön vagy a fákon mászott. A kaméleon lopakodva, óvatosan közeledett, nem siette el a dolgot, míg a gyík fel-alá rohangált, soha nem maradt egy helyben. A majom, a csimpánz, a gorilla ágról ágra ugrált. Még a fák és a bokrok is ide-oda ringatóztak, meghajoltak, egyenesen álltak, majd kezdték elölről.

Száj ezzel a dallal nyitotta meg a versenyt:

    Azért tesszük ezt, hogy boldogok legyünk
    Azért tesszük ezt, hogy boldogok legyünk
    Azért tesszük ezt, hogy boldogok legyünk
    Mert mindannyian
    Egy vérből származunk.

Kar és Láb megígérték, hogy méltósággal fogadják az eredményt: nem lesz dühroham, bojkottal fenyegetőzés, sem sztrájk vagy szabotázs.

Kar volt az első kihívó: egy fadarabot dobott a földre. A feladat az volt, hogy a bal Láb vagy a jobb – vagy mindkettő – vegye fel a fadarabot a földről, és hajítsa el. A két Láb bármikor tanácskozhatott egymással a verseny során, és a lábujjakat is igénybe vehették a feladat végrehajtásához, együtt vagy külön-külön, bármilyen sorrendben. A Lábak megpróbálták átfordítani a fadarabot, eltolni; mindennel megpróbálkoztak, de nem tudták rendesen felemelni vagy megmozdítani: csak annyi tellett tőlük, hogy pár hüvelyknyit arrébb rúgják. Az ujjak ezt látva hangot kértek Szájtól, és csak nevettek és nevettek. Kar, a kihívó, úgy parádézott, mintha szépségversenyen lenne, dicsekedett karcsúságával, majd több különböző módon is felemelte a fadarabot. Messzire elhajította az erdőbe, a versenyzők és a nézők pedig egy emberként sóhajtottak fel a csodálattól. Kar más képességeit is bemutatta: parányi homokszemeket szedett ki egy tál rizsből; befűzte a cérnát a tűbe; kis emelőcsigát készített a nehezebb fadarabok mozgatásához; lándzsákat készített, és messzire hajította őket; egyszóval olyan mozdulatokat és tetteket hajtott végre, amelyekről a lábujjak legfeljebb álmodhattak. Láb nem tehetett mást, csak ült és ámult karcsú unokatestvére hajlékonyságán és ügyességén. A nézők dübörgő tapssal fejezték ki csodálatukat és szolidaritásukat Karral. Ez nagyon felbosszantotta Lábat, de nem hátrált meg: miközben komoran üldögélt és nagylábujjai kis köröket rajzoltak a homokba, olyan feladaton gondolkodott, amivel nyerhet.

Végül Lábra és a lábujjakra került a sor, hogy kihívást intézzenek Karhoz. Egyszerű lesz, mondták. Vigye el az egész testet a kör egyik feléből a másikba. Milyen ostoba feladat, gondolták a rátarti ujjak. Látványnak sem volt utolsó. Minden fejjel lefelé állt a testen. A Kezek a talajon voltak; Szem közel a földhöz, ami súlyosan korlátozta a látóterét; Orrba por ment, ezért tüsszögni kezdett; a lábak és a lábujjak a levegőben lengedeztek: nyayo juu, kiáltották a nézők, és vidám dalba kezdtek.

    Nyayo Nyayo juu
    Hakuna matata
    Fuata Nyayo
    Hakuna matata
    Turukeni angani

Figyelmük azonban Kézre és Karra szegeződött. A testrészek, amelyek csak néhány perccel azelőtt elképesztő ügyességről tettek tanúbizonyságot, egy métert is alig haladtak. Pár lépés után a kezek felkiáltottak fájdalmukban, Kar megingott, dülöngélt, majd leejtette a testet. Megpihent, majd újra próbálkozott. Ezúttal megkísérelte jobban szétterpeszteni az ujjait, hogy biztosabban álljon a földön, de csak a hüvelykujját tudta kinyújtani. Megpróbált cigánykerekezni, de ezt diszkvalifikálták, mivel a végrehajtásához Lábra is szükség lett volna. Most a lábujjakon volt a sor, hogy hahotázzanak. Mély torokhangokat kölcsönöztek Szájtól, hogy nevetésüket megkülönböztessék az ujjak vékony hangjától. A gúnyolódás feldühítette Kart, és egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy arrébb vigye a testet. Egy lépést sem sikerült megtennie. A kimerült kezek és ujjak feladták. Láb boldogan fitogtatta atlétikai tehetségét: egy helyben menetelt, kocogott, futott, a magasba ugrott, távolra ugrott, és közben egyszer sem hagyta leesni a testet. A nézők a földön dobogva mutatták ki helyeslésüket és szolidaritásukat. Kar felemelt kézzel tiltakozott a sportszerűtlenség ellen, könnyedén megfeledkezve arról, hogy ő kezdte ezt a játékot.

Ekkor mindenki, a nézőket is beleértve, valami furcsát vett észre Karon: a hüvelykujjak, amelyek oldalra terpeszkedtek, amikor a kezek megpróbálták hordozni a testet, különválva maradtak a többi ujjtól. A vetélytárs testrészek kis híján újból nevetésre fakadtak, amikor más is feltűnt nekik: a különálló hüvelykujj nem tette kevésbé hatékonnyá a kezet, sőt segítette, hogy erősebben fogjon és markoljon. Hogy lehet ez? A torzulásból az alkotás hatalma származott!

A vita, hogy melyik végtag nyerte a versenyt, öt napon át tartott, ahány ujj vagy lábujj van egy végtagon. De akárhogy próbálkoztak, nem tudtak dönteni: Kéz és Láb is a legjobb volt abban, amihez értett; egyik sem boldogulhatott a másik nélkül. Akkor filozófiai síkra terelték a kérdést: mi is a test tulajdonképpen? – kérdezték, és rájöttek, hogy a testet ők alkotják, együtt, mindannyian; egymásért léteznek. Mindegyik testrésznek jól kell működnie, hogy az egész jól működhessen.

Hogy a jövőben elejét vegyék az ilyesfajta versengésnek és elkerüljék, hogy egymást akadályozzák, a testrészek elhatározták, hogy a test ezentúl felemelkedve jár majd, Láb szilárdan a földön, Kar pedig fent a magasban. A testnek tetszett a döntés, de a gyerekeknek megengedte, hogy négykézláb járjanak, hogy ne feledkezzenek meg a gyökereikről. Felosztották a feladatokat: Láb hordozza a testet, de amikor odaér a célhoz, Kéz végzi el azt a munkát, amelyhez szerszámok fogására vagy készítésére van szükség. Láb és Lábfej végzi a hordozás nehéz feladatát, Kéz pedig a környezet formálására használja ügyességét, és gondoskodik róla, hogy az élelem eljusson Szájba. Száj, pontosabban a fogak megrágják az ételt, és leküldik Torkon keresztül Hasba. Has kifacsar belőle mindent, ami hasznos, és vezetékei rendszerén keresztül elszállítja a test minden zegébe és zugába. Majd az elhasznált anyagokat a csatornahálózatba önti, ahonnan a test kidobja a mezőkre vagy elássa a föld alá, hogy a talajt gazdagítsa. A talajon növények nőnek, gyümölcsöt hoznak, Kéz pedig leszedi ezeket, és Szájba rakja. Igen, ez az élet körforgása.

A játékokat és a szórakozást is hasonlóan osztották fel: Szájé lett az éneklés, a nevetés és a beszéd; Láb kapta a futás és a labdarúgás nagy részét; a baseball és a kosárlabda Kézé lett, azzal a kikötéssel, hogy Lábnak kell közben futnia. Az atlétikában leginkább Lábnak jutott a főszerep. A pontos munkamegosztás hatékony élő szerkezetté tette az emberi testet, amely a legnagyobb állatokon is túltett, többre és jobbra lett képes.

A testrészek azonban arra is rájöttek, hogy ez a megállapodás is konfliktusok forrása lehet. Fej ott a magasban esetleg úgy érezheti, hogy többre hivatott Lábnál, amely a földön tapos, vagy azt gondolhatja, hogy ő az úr, és az alatta elhelyezkedő testrészek a szolgái. Kihangsúlyozták hát, hogy Fej és minden, ami alatta van, egyenlő hatalommal rendelkeznek. Ennek érdekében a testrészek úgy rendezték, hogy bármelyik testrész fájdalmát vagy örömét az összes többi is érezze. Figyelmeztették Szájat, hogy bármit is mond, nemcsak a maga, de az egész test nevében beszél.

Így énekeltek:

    Ebben a testben
    Nincsenek szolgák
    Ebben a testben
    Nincsenek szolgák
    Egymást szolgáljuk
    Magunk magunkért
    Egymást szolgáljuk
    Magunk magunkért
    Egymást szolgáljuk
    A nyelv a mi hangunk
    Tarts meg és megtartalak
    Egészséges testet építünk
    Tarts meg és megtartalak
    Egészséges testet építünk
    Egységben a szépség

    Együtt dolgozunk
    Az egészséges testért
    Együtt dolgozunk
        Az egészséges testért
        Egységben az erőnk

Ez lett a Test egészének himnusza. A test a mai napig énekli, és ez az, ami megkülönbözteti az embert az állatoktól, azoktól, akik elutasították a két lábon járás forradalmát.

Mindannak ellenére, amit láttak, a négylábú állatok nem kértek a forradalomból. Az énekelgetést nevetségesnek tartották. A száj arra való, hogy egyen, nem arra, hogy daloljon. Megalakították a természet konzervatív pártját, és ragaszkodtak a hagyományaikhoz, soha nem változtattak szokásaikon.

Amikor az ember tanul a testrészek példájából, jól megy sora; de ha úgy tekint a testre és a fejre mint ellenfelekre, akiknek felül kell kerekedniük a másikon, közelebb áll unokatestvéreihez, az állatokhoz, akik elutasították a két lábon járás forradalmát.

Read the English translation – The Upright Revolution: Or Why Humans Walk Upright by Ngugi wa Thiong’o
Proofread by Szalay József


Andrea Nagy is senior lecturer in Old English and the history of English in Budapest, Hungary, and a translator from English and Old English. Her Hungarian translation of Ngũgĩ wa Thiong’o’s The River Between was published in April 2016.

Ngũgĩ wa Thiong’o jelenleg az angol és összehasonlító irodalom kitüntetett professzora a Kaliforniai Egyetem irvine-i campusán. 1938-ban született Kenyában, sokgyermekes paraszti családban. Tanulmányait Kenyában, a kamandurai, manguui és kinyogori általános iskolákban, majd az Alliance középiskolában végezte. Később az ugandai Kampalában található Makerere University College (akkoriban a Londoni Egyetem kihelyezett campusa) és az angliai Leedsi Egyetem hallgatója volt. Tíz dán, német, egyesült királysági, új-zélandi, amerikai és afrikai egyetem választotta díszdoktorává. Az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia tiszteletbeli tagja, az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémia tagja. Sokoldalú értelmiségi, regényíró, esszéista, drámaíró, újságíró, szerkesztő, tudományos és társadalmi aktivista. Legfontosabb művei: Devil on the Cross; Matigari; Wizard of the Crow (kikuju eredetiből angolra fordítva).